Vámpír életmód és begyűrűző agresszió

Akik ismernek, tudják, hogy rettenetesen játékfüggő voltam, iszonyatosan rá tudtam függeni a játékokra. Éjjel-nappal képes lettem volna verni a billentyűzetet és nyomni. Sokszor arra tértem magamhoz a játékból, hogy feljött a nap, és a lehúzott redőnyön át beszűrődtek az első napsugarak. Egyfajta vámpír életmódot éltem, hiszen valamikor aludni is kellett – én általában a nappalt használtam erre. A legjobban a szerepjátékokat szerettem, amikor mások bőrébe, élettörténetébe bújhattam bele. Úgy éreztem, ott olyan dolgokat is megtehettem, amikhez a valóságban nem volt bátorságom. Olyan tettek gondolataival is eljátszhattam, amiket egyébként sosem mertem volna megejteni a való életben. Itt viszont nem kellett attól tartanom, hogy valamit végérvényesen elszúrok. A játék újraindult, az életem újratöltődött, és már mentem is tovább.

A valóság azonban ennél kegyetlenebb volt. Anyámtól mást se hallottam, mint hogy szégyent hozok rá, mert nem kezdek semmit az életemmel, egész nap bent gubbasztok a szobában. Az az igazság, hogy féltem a világtól, de nagyon. Folyamatos kudarcnak éltem meg a létezésem, és egyedül a játékban éreztem úgy, hogy szabad és gondtalan vagyok. Csakhogy egy idő után már ez sem hozott megnyugvást, és szép lassan rákaptam az ivásra. Először csak egy-két sört ittam meg a játékhoz, aztán egyre több fogyott belőle, végül már nem csak sör. Jöhetett minden, ami a csövön kifért. Anyámék éjszaka arra ébredtek, hogy betegesen ordítok a géppel, csapkodom a billentyűzetet, és jóformán azt sem tudom, hol vagyok. Egyik alkalommal kezet akartam emelni anyámra, de apám közbelépett. Ott azt hiszem, bennem is eltört valami, és megértettem, hogy ez így nem mehet tovább.

Így épültem fel az alkoholból

Igen ám, de akkor mi következik? A leszokás az alkoholról nem egy egyszerű feladat – nagyon könnyű belecsúszni, de annál nehezebb onnan kimászni. Amikor fejben nálam is eldőlt, hogy változtatni szeretnék, a szüleim szerencsére rögtön mellém álltak, és együtt vágtunk neki ennek a rögös útnak. Az egyértelmű volt, hogy a szükséges lépéseket csak én tudom megtenni, de azt éreztem, egyedül felállni sem fogok tudni, nemhogy menni előre. Nagyon sok helyet végigjártunk, amíg végre eljutottunk a Felépülőkig, akik család centrikusan, humánusan állnak a problémához. Mindvégig mellettünk álltak és egy emberként támogattak bennünket ezen a nehéz úton. Ami pedig igazán hitelessé tette őket a szememben, hogy ők maguk is felépülők. Az alapító ugyanis férj-feleség-gyermek háromszögben élnek, amelyből az apa és a gyermek szintén keresztülment mindezeken a megpróbáltatásokon.

A Felépülők abban hisznek, hogy a leszokás az alkoholról egy hosszú és fáradalmas út, az alkoholizmusból pedig meggyógyulni nem, csak felépülni lehet. Amit nagyon sajnálok, hogy az alkoholizmusba való belecsúszással választottam, méghozzá azt, hogy már semmi sem lesz olyan, mint volt. Éppen ezért a leszokás az alkoholról nem a klasszikus értelemben vett gyógyult állapot. A vonzás, a késztetés minden egyes pohár mellett ott lesz. A leszokás valójában a nemet mondás művészete. Egy újfajta életstílus, életigenlés kezdete. Nekem sikerült, és ha egy ekkora utat meg tudtam tenni, akkor bizakodva nézek a jövőbe. Nemrég egy állásportálra is regisztráltam szoftverfejlesztőként, és talán ez alkalommal sikerül egyenesbe hoznom az életemet. Szurkoljatok.